Finálé hangulat van! Talán csak az év vége miatt, de úgy érzem, hogy lassan lezárul egy korszak az életemben. Egy rövid, de rendkívül jelentős korszak. Álmokat adtam fel, kompromisszumokat kötöttem, és nagyon-nagyon sokat buktam. Rossz érzés látni, hogy akárhogy küzdök ellene, fel kell nőnöm. Nem maradhatok tovább naiv gyermek, aki játékként fogja fel a felé tonyosuló problémákat. Felnőtté válás = az optimizmusom halála?

Mindig is szerettem a Decembert. A varázslatos téli éjszakák, a fények, meghitt hangulat (amiről ma már tudom, hogy mind csak színjáték) és az újévvel együtt egy új lehetőség a boldogabb életre mindig boldog várakozással töltött el. Mára ez mind szertefoszlott. Magam sem értem, hogyan, de a hóeséssel együtt eltűnt minden más is, amit December jelentett. Ha ez is a felnőtté válás része, akkor köszönöm, de én nem kérek többet belőle.

Nem feleltem meg az alkalmassági vizsgán, ami egy könnyen elérhető, boldog élet utolsó reményét jelentette. Sőt, az új kihívások miatt az is bizonytalanná vált, amiről eddig úgy véltem, legrosszabb esetben is elérem. Már ezért is küzdenem kell. Mintha a világ ellen vívott versenyemben egyre csökkenne a jutalom mértéke.

A zene, ami az utolsó bástya volt eddig számomra, az is csak bizonytalanságot szül. Mióta a Zenekarban játszok, már nem tőlem függ a sikerem. Munkám eredményessége másik négy emberen múlik, akik nem minden esetben azonosulnak az én céljaimmal. Lehet, hogy én vagyok túlzottan optimista, de sokkal több lehetőséget látok a jövőre nézve, mint a többiek. De sebaj, érzek magamban annyi erőt, hogy véghezvigyem mindazt, amit elterveztem. Legalább a zenében, ha már minden másban vesztésre állok…

"Adj bele mindent,
Ami belefér.
Nézz fel az égre
És légy te a fény!"