Jó ideje nem írtam semmit. Pedig bőven lett volna miről beszámolni. Álmok váltak valóra, újak születtek helyettük. Az elmúlt időszak eseményeit annyival tudnám összefoglalni, hogy az idealizmus kudarca a megvalósulás. Erősen demoralizál a tudat, miszerint céljaink elérése koránt sem okoz akkora kielégülést, mint amire számítottunk. Téves volt a vágyakozás? Esetleg túl könnyen valósult meg az álom? Vagy csak a pillanatnyi kielégülés -mint minden drog esetében- a hatás elmúltával feledésbe merül, emléke elhalványul. És az öröm múlása után nem marad más csak csend és kínzó üresség.

Nem kell kétségbe esni, nem lettem romantikus depressziós. Inkább ismét egy olyan ponthoz értem, amikor át kell gondolni, hogyan tovább. Optimizmusom nem csökkent. Mérföldeket haladtam egy kanyargós, végeláthatatlan úton, egy dicső célban reménykedve, és most utam végére érve nem találtam mást, csak egy ZSÁKUTCA táblát. Lélekben megtörve térdre rogyhatnék, de visszatekintve ezernyi lépést látok magam mögött, melyeket senki nem vehet el tőlem. Lépteket, melyek nem csak az út porába taposták nyomaimat, hanem lábaimat is edzették. Így gondolok vissza mindenre ami történt. Tehetném másként, de mit érnék vele?

 Hitem nem vesztettem el, csak tapasztalat is társult mellé. Újra több vagyok.