Ideje kicsit a lovak közé csapni, mert soha nem fogok arról írni, amiről igazán szeretnék. De ahhoz, hogy mindenki számára érthető legyen a jelenem ismerni kell a múltamat.

Legutóbb valahol ott hagytam abba, hogy 16 évesen az átlagos tinédzserek életét éltem. Azzal a különbséggel, hogy nekem nem volt, ami ellen lázadjak. Mondhatjuk, hogy teljesen a saját szabályaim szerint éltem, habár ezek a szabályok aligha különböztek a normális erkölcsi elvárásoktól, vagy azoktól az intelmektől, melyekkel egy gondoskodó szülő látja el gyermekeit. Mindent kipróbáltam, amiről úgy véltem szükséges ahhoz, hogy teljes értékű életet éljek. Bátran kijelenthetem, hogy életem egyik legszebb időszaka volt ez, kötöttségek, kétségek és felelősség nélkül. De ahogy az életben minden, egyszer ez is véget ért…

Akkor még nem is sejtettem, mennyire szerencsés voltam, hogy bekerültem abba a közegbe, ahol a zeneelmélettel együtt erkölcsöt és kultúrát is tanultam tudtomon kívül. Egy tizenéves fiatal személyisége nagyon könnyen formálható. Pillanatok alatt idomul a környezete elvárásaihoz, és tudatosan irányítva ez évek alatt olyan vonások alakíthatóak ki benne, melyek a későbbiek során sem változnak meg. Számomra ez az időszak egyet jelentett életem nagy szerelmével, a zenével való megismerkedéssel. Egy időben tanultam az iskolában a zene művészi-alkotói oldaláról, iskola után pedig a saját bőrömön tapasztaltam meg a zenével járó „kultúra” jellemformáló hatásait. A gitárórákon rendszerint a hangszeres játéknál sokkal többet tanultam. Ízelítőt kaptam mindabból, amitől több a zenélés, mint hangok harmonizáló összessége… egy életforma.