Talán 8-9 éves lehettem mikor először zongora elé ültem. Mármint úgy, hogy közben valaki felügyelt is rám. Számomra is meglepő módon nyomott hagyott bennem ez a rövid időszak. Soha nem gondolkoztam ezen, mert emlékeim szerint már akkor sem szerettem, ha irányítottan akarnak tanítani-nevelni valamire, de utólag belegondolva talán a gyötrő zongoraórák idejére is legalább ki tudtam szabadulni abból a környezetből, ami a fájdalmakkal teli hétköznapokat jelentette azokban az években. Legalábbis utólag ezzel tudom magyarázni, hogy miért ez ugrik be, ha gyerekkoromra gondolok. Mesterien működik a gyerekek elméje, mivel a fájdalmas emlékeket hamar elzárja valahol a lélek mélyére, így nem kell vele a későbbiekben nap, mint nap szembesülni. Leginkább azokra a képekre tudok visszagondolni, amelyek némi örömet okoztak rövid, de tanulságos gyermekéveim alatt. Emlékszem a nagyszüleimnél töltött nyári hetekre, és hogy milyen szabadnak éreztem magam mikor először gurultam le lejtőről a zöld biciklimmel. Másra nem igazán. Persze vannak dolgok, amiket nehéz elfelejteni, de talán jobb is így. „Minél többet rúgnak beléd, annál feljebb rúgnak” –márpedig abban az időben elég magasra rúgtak…

Pár évvel később ismét egy zongoraórán találtam magam. Semmi sem változott. Talán a szoba volt kicsit tágasabb, a város is nagyobb volt az ablakon kívül és a tanítóm is sokkal idegesítőbb volt. Ezúttal viszont nem menekültem. Még nem…

Otthon már az a nyugalom és béke várt, aminek az előző 14 évben is kellett volna. Azóta is hálás vagyok annak az embernek, aki ezt megteremtette számomra. Szerencsés voltam. Előnyt tudtam kovácsolni mindabból, amin keresztül mentem. A következő négy évben bepótoltam mindent, ami kimaradt az életemből. Igazi gyerek lehettem egy rövid időre. Az óvodában visszahúzódó kisfiúból, aki előszeretettel fekete színnel rajzolt –nem mintha valami bajom lett volna, csak jó volt különbözni a többiektől- eminens tanuló lett. Saját öntudatra ébredve otthagytam az alkotói hajlamomat erősen korlátozó zongoratanáromat, aki elvileg nekem tett szívességet azzal, hogy év közben felvett egy túlkoros, tehetségtelen és lusta növendéket. Az élet iróniája hogy közben gitárórákat is vennem kellett, mert ugye egy hangszer nem hangszer, és később a gitározás lett az az út, ami az önmegvalósítást jelentette számomra, legalábbis annak egy eszközét. De erről majd később bővebben…